Én ott leszek. Teljes torokból üvöltök. Szemem elé emelem a kezem. Szomorúan lehuppanok. Aztán talpra állva tapsolok. Előveszem a mobilom és Ausztráliába küldök egy SMS-t.

remény

Jobbra tőlem egy 20 év körüli srác nemzeti zászlót visel a hátán, balra egy ötvenes asszony, csuklóján piros-fehér-zöld karkötő. És ahogy körbe nézek a Margit-szigeti stadion lelátóján följön bennem az érzés. Az, amitől 2016 nyarán megváltozott a hangulat a nagykörúton és a kiskocsmákban.

Pedig az nem az örömhöz volt hasonlatos. Nem olyan érzés volt, mint amikor Dzsudzsák Balázs, a zseni, 42 év szünet után újra gólt rúgott a bukaresti hálóba. Még csak olyan sem, amikor - a már csak Bernd Storck által nagyra tartott - Szalai Ádám betalált az osztrákok hálójába. Ez a valami akkor kezdett terjeszkedni a városban, amikor elvesztettük a belga-magyart és nem jutott be a csapat a negyeddöntőbe. Furcsa helyzet volt, a magától beállóak fajtájából.

Balgaság lenne nevet adni neki

Az emberek nem szégyenkezve indultak a legközelebbi buszmegálló irányba. Nem ült rájuk a csalódás tonnányi csendje. S bár még egy apró, véletlen kapufánk boldogító tudatára sem támaszkodhatott a hazai szurkolói lélek, mégsem ült rá szomorúság. A fiúk játszottak és gólt akartak rúgni. Most ennyi volt bennük…

Mondom: én ott leszek

Március 25-én én ott leszek újra. Könnyű tavaszi kabátban nézem az évad legnehezebbnek ígérkező mérkőzését. Mindenre föl leszek készülve és úgy viselkedem, mint aki tudja, hogy a reménye addig él, amíg a legkisebb matematikai esély kitart. Még akkor is, ha annak kell bekövetkeznie, hogy Andorra 6-0-át játszik a svájciak ellen. Hogy miért? Bolondság lenne elárulni, de be kell vallanom, hallgattam Bernd Storckra és jó tartalékjátékos lettem. Titokban vásároltam magamnak egy 12-es számozású magyar mezt. Azt nem látni ugyan, mint zászlót vagy egy karkötőt, de melegen tartja a tüdőt, mely nélkül nehéz lenne kiabálni.