Tudom, a szerelemre gondol az olvasó hirtelen, mikor magától beálló érzelemről beszélek. A szerelemre, ami kinek-kinek ízlése s tudatossága mértékében kémia vagy kegyelem. De ami oly lágy és üdítő, mint a tengerparti levegő az est beállta után. Olyan végtelenséggel bíztató szabadság élmény a léleknek, mint a tenger másik partjának létezését lehetetlennek mutató látvány a szemnek. Ehhez az érzelemhez azonban sokszor társul egy másik, egy épp oly egyetemes és mindenkinek hasznos lelkiállapot, mely csak látszat szerint olyan, mint szalmaközt kidöntött pléhedény (1).

remény

Mikor mi a csalás

Akik átéltek szerelemet, átéltek félelmeket is. Átéltek olyan helyzeteket, melyben nem lehetett csalás nélkül szétnézni könnyedén (2). Nem lehetett, mert a kedves elvesztése vagy eltávozása elviselhetetlen teher lett volna a szívnek, ha magától be nem áll ez a valami, amit kiejtve ajkunkon, szikrát vet (3) a száj. Ez a valami pedig úgy hangzik, hogy remény.

Remény abban, hogy nem veszthetjük el a másikat, akit végre megtaláltunk. Akinek karja közt a búkat(4) elfelejtettük, akiért születtünk. Hogy reményünk ilyenkor csalás, önámítás vagy helytálló, azt csak az ilyenkor ballagó idő (5) lépteinek nyomából olvashatjuk ki. Ha szerelmesünk visszatér, ha viszonozza érzelmeinket, akkor a reményünkben nem csalatkozva magát a reményt is megkedveljük. De, ha hiába reméltünk magával a reménnyel is szembe fordulhatunk.

Magától beáll és kevésnek bizonyul

Az ember életre kalkulált univerzumi létező. Az életben maradás alapja pedig annak akarásától függetlenül nehezen lenne megvalósítható. Ezért van, hogy bizonyos veszteségek és bizonyos ragaszkodások kiegészítőjeként, mintegy önmagától beáll a reménykedés érzete. A remény mégis szerte foszlhat, becsaphat és kiszolgáltathat saját rosszabbik énünknek. A remény kevés. Önmagában kevés. Hogy mi kell mellé? A remény automatizmusát a már csak önneveléssel megszerezhető türelemmel kell kiegészíteni. S akkor a csalódás után képesek leszünk megvárni, míg az önmagában beálló remény vigasztalássá lényegül át. Tapasztaltad? 

  1. Pilinszky János: A szerelem sivataga
  2. József Attila: Reménytelenül
  3. József Attila: Reménytelenül
  4. Csokonai Vitéz Mihály: A reményhez
  5. Fekete István: Ballagó idő