majdnem

Én ott leszek. Teljes torokból üvöltök. Szemem elé emelem a kezem. Szomorúan lehuppanok. Aztán talpra állva tapsolok. Előveszem a mobilom és Ausztráliába küldök egy SMS-t.

Jobbra tőlem egy 20 év körüli srác nemzeti zászlót visel a hátán, balra egy ötvenes asszony, csuklóján piros-fehér-zöld karkötő. És ahogy körbe nézek a Margit-szigeti stadion lelátóján följön bennem az érzés. Az, amitől 2016 nyarán megváltozott a hangulat a nagykörúton és a kiskocsmákban.

Pedig az nem az örömhöz volt hasonlatos. Nem olyan érzés volt, mint amikor Dzsudzsák Balázs, a zseni, 42 év szünet után újra gólt rúgott a bukaresti hálóba. Még csak olyan sem, amikor - a már csak Bernd Storck által nagyra tartott - Szalai Ádám betalált az osztrákok hálójába. Ez a valami akkor kezdett terjeszkedni a városban, amikor elvesztettük a belga-magyart és nem jutott be a csapat a negyeddöntőbe. Furcsa helyzet volt, a magától beállóak fajtájából.

Balgaság lenne nevet adni neki

Az emberek nem szégyenkezve indultak a legközelebbi buszmegálló irányba. Nem ült rájuk a csalódás tonnányi csendje. S bár még egy apró, véletlen kapufánk boldogító tudatára sem támaszkodhatott a hazai szurkolói lélek, mégsem ült rá szomorúság. A fiúk játszottak és gólt akartak rúgni. Most ennyi volt bennük…

Mondom: én ott leszek

Március 25-én én ott leszek újra. Könnyű tavaszi kabátban nézem az évad legnehezebbnek ígérkező mérkőzését. Mindenre föl leszek készülve és úgy viselkedem, mint aki tudja, hogy a reménye addig él, amíg a legkisebb matematikai esély kitart. Még akkor is, ha annak kell bekövetkeznie, hogy Andorra 6-0-át játszik a svájciak ellen. Hogy miért? Bolondság lenne elárulni, de be kell vallanom, hallgattam Bernd Storckra és jó tartalékjátékos lettem. Titokban vásároltam magamnak egy 12-es számozású magyar mezt. Azt nem látni ugyan, mint zászlót vagy egy karkötőt, de melegen tartja a tüdőt, mely nélkül nehéz lenne kiabálni.

Tudom, a szerelemre gondol az olvasó hirtelen, mikor magától beálló érzelemről beszélek. A szerelemre, ami kinek-kinek ízlése s tudatossága mértékében kémia vagy kegyelem. De ami oly lágy és üdítő, mint a tengerparti levegő az est beállta után. Olyan végtelenséggel bíztató szabadság élmény a léleknek, mint a tenger másik partjának létezését lehetetlennek mutató látvány a szemnek. Ehhez az érzelemhez azonban sokszor társul egy másik, egy épp oly egyetemes és mindenkinek hasznos lelkiállapot, mely csak látszat szerint olyan, mint szalmaközt kidöntött pléhedény (1).

Mikor mi a csalás

Akik átéltek szerelemet, átéltek félelmeket is. Átéltek olyan helyzeteket, melyben nem lehetett csalás nélkül szétnézni könnyedén (2). Nem lehetett, mert a kedves elvesztése vagy eltávozása elviselhetetlen teher lett volna a szívnek, ha magától be nem áll ez a valami, amit kiejtve ajkunkon, szikrát vet (3) a száj. Ez a valami pedig úgy hangzik, hogy remény.

Remény abban, hogy nem veszthetjük el a másikat, akit végre megtaláltunk. Akinek karja közt a búkat(4) elfelejtettük, akiért születtünk. Hogy reményünk ilyenkor csalás, önámítás vagy helytálló, azt csak az ilyenkor ballagó idő (5) lépteinek nyomából olvashatjuk ki. Ha szerelmesünk visszatér, ha viszonozza érzelmeinket, akkor a reményünkben nem csalatkozva magát a reményt is megkedveljük. De, ha hiába reméltünk magával a reménnyel is szembe fordulhatunk.

Magától beáll és kevésnek bizonyul

Az ember életre kalkulált univerzumi létező. Az életben maradás alapja pedig annak akarásától függetlenül nehezen lenne megvalósítható. Ezért van, hogy bizonyos veszteségek és bizonyos ragaszkodások kiegészítőjeként, mintegy önmagától beáll a reménykedés érzete. A remény mégis szerte foszlhat, becsaphat és kiszolgáltathat saját rosszabbik énünknek. A remény kevés. Önmagában kevés. Hogy mi kell mellé? A remény automatizmusát a már csak önneveléssel megszerezhető türelemmel kell kiegészíteni. S akkor a csalódás után képesek leszünk megvárni, míg az önmagában beálló remény vigasztalássá lényegül át. Tapasztaltad? 

1. Pilinszky János: A szerelem sivataga
2. József Attila: Reménytelenül
3. József Attila: Reménytelenül
4. Csokonai Vitéz Mihály: A reményhez
5. Fekete István: Ballagó idő

Vannak ismerős arcok. Látogatóké, akikről lassan megtanulja az ember, hogy hogyan nyomják el a cigarettát a kijáratnál az erre a célra rendelt helyen és az ott elhelyezett edényen. Ezek a mozdulatok is árulkodóak, de mégsem ebből kell kiindulni, amikor meg szeretnénk állapítani, hogy a túlélés valamennyi kelléke közül ki éppen melyiket birtokolja.

Egyszerű kellékek

Ha sokat jársz valakihez az osztályra, arra is rá kell jönnöd, hogy a szeretted szobatársai milyen túlélő eszköztárral rendelkeznek. Ki az, aki láthatatlanná próbálja tenni magán próbálkozása nagyon is látható és kézzelfogható tárgyait. Táplálékkiegészítőket, méregtelenítőket, mágnes karkötőt és indián teakeveréket. Látod aztán sokszor azt is, hogy ha ez a beteg végül föladja és meghal, milyen rutinnal nyúlnak a nővérek a titkos szerek titkos helyeire.

De ezzel nem értünk az egyszerű kellékek sorának végére. Ez a sok bevenni való csak néhány esetben produkál eredményt. Vannak azonban még más egyszerű kellékei a túlélésnek.

Ezekről az egyszerű eszközökről is könnyű tapasztalatot szerezni. Mert erről az érintettek és rokonaik rengeteget megmutatnak neked. Elég, ha ránézel a szatyorra, mely ételhordó és termosz formázatú és máris tudod, hogy speciális sómentes vagy cukor- és sómentes vagy zöldség-gyümölcslé természetű-e a túlélés egyszerű és látható eszköze: a diéta.

Ezen eszközök akkor eredményesek, ha nem keletkezik áttét. És, ha mégis…

Összetett kellékek

Bár az összetett kellékek nem anyagi természetűek, mégis vannak látható nyomaik. Látod ezeket a betegek szemmelléki ráncaiban, a kezük ápoltságának fokában, a mozdulatokban, ahogy fölteszik a parókát a fejükre. Látod a lépteik súlyában, amikor zuhanyozni mennek és hallod a sóhajtásban, amikor újból és újból megnézik a legutóbbi zárójelentésüket.

Az egyik ilyen sóhaj azt mondja, bárcsak… A másik, hogy nem próbáltam még mindent… A harmadik, hogy hiszek a csodában… A negyedik, hogy még ezt meg kellene tenni… Az ötödik, hogy még erről beszélnem kellene… A hatodik, hetedik és sokadik sóhajok pedig már annyira más irányba mutatnak, hogy az ember le sem bírja írni, de valami olyat céloznak, amiért  keresztet rajzolunk a csecsemők homlokára.

Hát, akkor túlélési kellékek-e ezek egyáltalán?

A statisztikák szerint az emberek bizonyos, nem elhanyagolható, százalékánál az idő bizonyos, az egyén életében nem elhanyagolható hosszúságú szakaszán belül a betegség nem újul ki. Azaz az emberek egy részének minden előbb felsorolt dolog, nem egyszerűen túlélési kellék, hanem túlélési eszköz. És az ember adhat a tudományosan alátámasztott méréseken alapuló statisztikára. Az ember tehát vihet valamit a szerettének az onkológiai osztályra. Valamit, ami színes, illatos és valóságos. Ezt a valamit, úgy hívják, hogy remény. Te vittél már?